Nightfallivy's world

Ahogy írom ezt a bejegyzést, már rég túl vagyok az utolsó munkanapon. Bánom-e azt, hogy otthagytam azt a munkahelyet? Nem. 

Számít-e, ha valami rossz a dolgozónak? 

Az előző, ilyen témájú bejegyzésben írtam arról, hogy a problémámat jeleztem a műszakvezetőnek. Mi volt a problémám? Az, hogy én szinte kizárólagosan egy helyre kerültem, ugyanahhoz az emberhez és ez kezdett sok lenni. (Pl. ezen személy miatt én nem mentem szünetben ételt venni a büfében, mondván nincs rá idő! De más természetesen beállt a sorba, mert másnak nem szóltak az esetleges késés miatt.)
Lett-e eredménye annak, hogy én szóltam? A korábbi bejegyzésből kiderül, hogy a felmondás idejébe tartozó 10 munkanapból 6 napon változatlan volt a helyzetem. 

A többi nap így alakult: 

• tizenegyedik nap: rossz helyen
• tizenkettedik nap: rossz helyen
• tizenharmadik nap: jó helyen 
• tizennegyedik nap: rossz helyen
• tizenötödik nap: rossz helyen
• tizenhatodik nap: rossz helyen
• tizenhetedik nap: rossz helyen
• tizennyolcadik nap: rossz helyen
• tizenkilencedik nap: rossz helyen
• huszadik nap: rossz helyen
• huszonegyedik nap: rossz helyen
• huszonkettedik nap: rossz helyen

Látható, süket fülekre talált a jelzésem. Összesen 22 munkanapból 17 munkanapot töltöttem úgy el, mintha semmit se tettem volna a saját boldogságom-elégedettségem érdekében. (Itt nyilván nem szerepel a felsorolásban az összes 22 nap, az első 10 egy korábbi posztban van felsorolva.)

Szóval, a kérdésre (miszerint: számít-e az, ha valami rossz a dolgozónak?) a válasz egyetlen egy szó: NEM. (Legalábbis ennél a műszakvezetőnél, azért ezt hozzá kell tenni.)

Ahogyan telt a felmondási idő...

Az a bizonyos fogfájás

Valamikor, az elmúlt hetekben az egyik fogamból kiesett a tömés. Eleinte nem fájt. Aztán rákezdte a fájdalmat. Az utolsó hetet úgy vittem végig a munkahelyen, hogy minden egyes főszünetben bevettem egy fájdalomcsillapítót. 
Aztán letelt az utolsó munkanap, eljött a hétvége. A fogfájás eltűnt.

Nincs idő kaját venni

A munkahelyi büfében finom kajákat készítenek. Olyan ételek is étlapra kerülnek, amiket én egészen biztosan nem készítek el a konyhában, legalábbis eddig. 
A munkahelyi étkezdének köszönhetően megkóstolhattam az igazi madártejet, chia pudingot, dominó szeletet, sztrapacskát (vagy túrós tésztát) harcsapaprikással. 
Azonban számomra, szünetben nem volt lehetséges a vásárlás és akár tetszik, akár nem, zavart az, hogy más megengedheti magának ezt a luxust, hogy szünetben vásároljon és amit vásárolt, azt már meg is egye. Én nem, mert jujuj, vége a világnak akkor, ha emiatt (is) kések a szünet végéről. 
Én is szerettem volna szünetben venni ilyen-olyan készételt, de nem mertem magamnak ezt megengedni, hiszen akkor jön a megszólás, hogy "nem félórás a szünet!".
Ugyanis aki megszólt, azon személy számára a szünet már onnantól ketyegett, mikor ember elhagyja a gépet. Az már teljesen lényegtelen, hogy 2-3 percbe telik az, hogy az ember elsétál az étkezőig. Az nem számít. Nyilván ebbe a felállásba (vagyis a 20 perces szünet redukálódik 14-15 percesre) belefér 2 cigi, meg 1 kávé. Az evés és wc-re menés már nem igazán. 

Rossz közérzet

Hoztam a megszokott formámat a munkahelyen. A beszélgetés a lehető legkevesebbre csökkent, emellett míg mások ott mellettem 1 méterre röhögtek, én nem tudtam velük együtt röhögni. Felszabadultnak se tudtam magam érezni. 

Maga a munka

Szinte kizárólagosan ugyanaz volt. Az ember nem érezhette azt, hogy megbecsült tagja a csoportnak, mert állandó jelleggel ugyanott kellett töltenie a munkaidejét. Lehet,más úgy gondolná, hogy amiért szinte fix helye van, akkor ő abban a munkafolyamatban profi.
Lehetett volna javítani a helyzeten? Igen. Mondjuk olyan személyekkel összetenni, akikkel szívesebben vagyok, mert hiába lett volna beszélgetés, a darabszám ugyanúgy meglett volna. 
Hogyan indultak a munkanapok? A műszak elején a műszakvezetői asztal körül kellett csoportosulni, ott mondta el a műszakvezető azt, hogy arra a munkanapra mi várható. A társaság egy részének pár naponta változott (vagy naponta) a helye, másik részének pedig állandó volt. 
Amikor nem a megszokott helyemen kellett dolgoznom, akkor rendszerint repült az idő.  

Munka végével az étkezőbe

Ahogy a darabszám meglett, azután próbáltam kimenni az étkezőbe, ha egyáltalán, az étkező az nyitva volt. Így készételeket vehettem, olyan fogásokat is megkóstoltam, amiket még sose ettem. 
Ezt csak azért mertem megtenni, mert már a felmondási időmet töltöttem, ha fegyelmit is kapok, engem már nem zavar ez a része. (Legalább kapok fegyelmit, annak is egyszer meg kell lennie. :D)

Legutolsó munkanap

Legutolsó munkanap péntekre esett, de a felmondási időnek a vége szombat volt. Felmerült az az eshetőség is, hogy bizony hétfőn kell lebonyolítani a leszámolást. Szerencsére nem így történt. 
Fontos megjegyezni, hogy ezen az utolsó munkanapon éppen szabadságát töltötte az a személy, akivel rendszeresen együtt kellett dolgoznom. (Aki miatt szünetben nem mertem kaját venni, mondván nincs rá idő.)

Reggel hat órára kellett bemenni, hiszen az utolsó héten reggeles műszakban dolgoztam. Ameddig az irodában dolgozó személyek nem kezdték meg a munkanapjukat (vagyis nem lett 8 óra), addig bizony a termelésben kellett részt vennem. 

Reggel 8 óra után megtehettem a látogatást a HR-osztálynál, így már csak az orvoshoz menés, a munkaruha leadása, a belépőkártya leadása maradt hátra. 
Az orvosra várni kellett, mert ebben a gyárban hétköznap 1-3 órát rendel csak, a többi dolog meg csak az orvoshoz való menés után következhetett.

Amiért orvosra várni kellett (később kezdte a rendelését, mint 10 óra), elmentem reggelizni.
Talán most volt az első alkalom, amikor a kantinban vettem reggeli idején magamnak ételt: rántottát, kiflit, zsemlét, meg valamilyen más pékárut.
A kifli kinézete (retrokifli) tetszett, rántottát meg régebben is akartam volna enni. 
Nem siettem vissza a termelésbe, de vissza kellett térni oda. Ugyanis a Hr-nél adtak papírt, amit többek közt a műszakvezetővel is alá kell íratni. Ennek következtében pedig a termelésben is maradtam, nem volt merszem ahhoz, hogy az aláírás megszerzése után azonnal kámforrá váljak. 

Mikor visszamentem a megszokott helyemre a gyártás területén, a velem együtt dolgozók elküldtek a műszakvezetőhöz, hogy kérdezzem meg, hogy hova álljak be dolgozni. Én tudtam jól a választ már előre, de akikkel voltam aznap, ők nem osztoztak ezen véleményemben. 
Viszont igazam lett. Ott kellett maradnom, ahol a műszakot elkezdtem. 

Ahogy közeledett az az óra, amikor az orvos elkezdi rendelését, én szépen elindultam az orvosi szoba felé. Utána meg már kint is maradtam, intéztem a leszámolás többi lépését. ...és ha már így alakult, akkor ismét tiszteletemet tettem a munkahelyi étkezdében.

Pont olyankor mentem a büfébe, amikor az irodában dolgozóknak ebédszünetüket töltötték. Az étkező tele volt, a pultban dolgozók pedig tányérokba-bögrékbe szedték ki a levest és másodikat. 
Ezen az utolsó munkanapon én zellerkrémlevest, kukoricapehelyben sült csirkemellet, rizi-bizit választottam. 

Ebédelés után következett a munkaruhás illető. Ott mindent le kellett adni, szóval, se a köpenyt, se a bakancsot nem tarthattam meg. A munkavédelmistől is be kellett szerezni egy aláírást és miután ez meglett, mehettem vissza a HR osztályra.

Legutolsó lépés a leszámolással kapcsolatban az, amikor az ember leadja a HR-osztályon a belépőkártyáját. Innentől kezdve mehet útjára. 

...és így ért véget az utolsó munkanapom, ennél a cégnél. 

Ez a bejegyzés ennyi lett volna. Ha eddig eljutottál az olvasásig, akkor köszi, hogy időt szántál erre az írásra. "Találkozunk" a következő posztnál!