Nightfallivy's world

Ez a bejegyzés amolyan gondolatfoszlány. Jó olvasást, jó elmélkedést!

Nem értem, miért kell lenézni a takarítókat. Nem értem, miért nézik a gyári munkásokat hülyének. Nem értem azt se, hogy a kukás is miért lenézett szakma. Miért kell azt is lenézni, aki mekiben és hasonlókban dolgozik?

Fizikai munka... Oda gyorsaság kell. Van, hogy a saját szükségleteket egy az egyben ki lehet hajítani a kukába. Pénztáros? Gyorsan le kell húzni a termékeket. Mekiben dolgozó? Gyorsan ki kell szolgálni a vevőt. Gyárban dolgozó operátor? Tartsd a ciklusidőt, kell a darabszám!

Nem mindenki gyors. Nem mindenkinek van meg a kézügyessége. Nem mindenki bír 40 kilót emelgetni, rendszeresen. Lehet, valaki gyors, de ügyetlen. Valaki meg gyors, de nem erős. Valaki erős, de cserébe lassú. 

Tanárokat is lenézik... egyszerűen nem értem miért kell őket is lenézni. Én régebben lettem volna tanár... csak hát ahhoz tovább iskolapadban kellett volna maradni. Ja és a beszédet ne felejtsük. Talán kiestem volna a rostán.

Munkásszálló. Nem egy jó hely. A hajléktalanságnál és az utcán való megkéselésnél, megerőszakolásnál jobb. 

Egy ideig munkásszállón laktam. Először egy, nagyobb parkkal megáldott hostelben laktam. Utána pedig következett az a szálló, ami már tipikus munkásszállónak mondható és a fentebbi képhez hasonló látvány fogadott, amikor a szálló folyosójára léptem.
Talán régen ódzkodtam a munkásszálló gondolatától.... de ez a RÉG régen lehetett, ha egyáltalán így volt. Lehet, ha megkérdezném a tizenéves önmagamat, semmiféle lenézés nem lenne a válaszban. Sőt, biztos... maximum a félelem lapulna meg a válaszban: mégis, miért lenne jó munkásszállóra kerülni?
Aztán miután beléptem a munka világába, egy idő után az ország egyik végéből a másikba kellett költözni, hogy tudjak dolgozni. Ehhez pedig munkásszállón való elhelyezést adtak. Vagy munka vagy a hajléktalanság. Ennyi. Ilyen egyszerű. 

Gyári munka. Amikor még általános iskolába jártam, nem akartam gyári, betanított dolgozó lenni. Miért? Mert azok a személyek éjszakára is járnak dolgozni, éjszaka KELL fentlenni.
A családban pedig nem szerették, ha későn kelek és későn fekszek. Az éjszakai munkához pedig az dukál, hogy az ember későn van fent, ebből következően nem reggel 8 órakor kel fel, hanem később, mondjuk délután 2 órakor. 
Amikor a tanulás befejezése után munkát kerestem (és nem találtam olyant, ami a végzettségemhez köze lenne és ahova felvesznek), az igen közeli rokon a gyárat javasolta nekem, a szomszédos, kisebb településen. Érv? Hoznak, visznek! Talán még azt is közölte, hogy az állás (a fizikai, tényleges állás, amikor az ember áll) nekem jót tesz. Már beadtam volna a derekam, csak hagyjon már békén, szabaduljunk már meg ettől a **** témától. Aztán mégse jelentkeztem, nem mentem oda. 
Későbbiekben is megtapasztalhattam, milyen a gyári munkás lét.  Megannyi emberrel találkoztam. Nem néztem le őket. Amúgy is, ha lenéztem volna őket, akkor magamat is le kellett volna néznem. Hiszen egy voltam közöttük.

Volt, aki duracelnyuszi stílusú volt: gyorsan mozgott, pörgött, hozta a darabszámot, nem kellett neki segíteni.
Volt, aki nem tudom hányszor mondta, hogy itt hagyja ezt a helyet, mégis maradt.
Volt, aki a goth/metál vonalat erősítette. 
Olyannal is találkoztam, aki kitűnt a többiek közül. Túl elegánsnak hatott a megjelenése. Már nyugdíj előtt állt, kevesebb, mint 5 évvel. Budapestre járt a színházba (minimum egyszer, de szerintem többször is felment Budapestre, hogy színházban nézzen előadást), emellett kisebb korában hegedűlni tanult. 
Aztán ott van a nem most barnult, munkásszállós ismerős. Árvaházban nőtt fel, most pedig az egyik autóipari cégnél dolgozik. (Vagy legalábbis addig, ameddig ott nem hagytam azt a munkahelyet, egyúttal azt a munkásszállót.)
Az energiafüggő. Nyurga, tetovált. Vizet nem iszik, ellenben energiaital az jöhet. Elvárta, hogy az ember segítség nélkül dolgozzon. 
A darabszám fétises. Hiába volt géphiba, állásidő, a darabszámot kajtatta. Szerintem olyanok kellettek a sorára, akik segítség nélkül dolgoznak és pörögnek, mint a bugocsiga. 
A normális, tanult. Valami irodai dolgozóként dolgozott, sok szabályt kellett tudni. Aztán valahogy ennyi volt a történet, kirúgták, vagy megszűnt a cég. Ő is kitűnt a csoportból. Lassú volt. Emiatt örült a feljebbvaló, amikor önként jelentkezett, az áthelyezésre. Megszabadultak tőle. 
A falusi. Valami kisebb faluban lakott (és talán lakik ott mindig), aki talán örül, hogy van munkája. A buszút elég hosszúra nyúlik, de mégis bejárt rendszeresen és dolgozott. 
A külföldi magyar. Az egyik szomszédos országból menekült(?), talán egy jobb élet reményében. Katonásnak hatott a stílusa, ő volt az, aki számolta a perceket, amiket az ember nem a gépnél tölt. Cigi, kávé, ennyi elég szünetre. 
Az ukránok. Nem utáltam őket. Két gyárban dolgoztam, mindkét helyen voltak ukránok. Akadt köztük normális. Igaz, a nyelvi korlát miatt nem tudtunk beszélni. 
A legutolsó, gyári munkahelyemen szidták az ukránokat: nem dolgoznak annyit, mint a magyarok. Én ezek ellenére se utáltam őket. 

...és így visszatekintve az összes gyári élményemre (ha jól számolom, eddigi életem során eddig összesen 6 gyárban fordultam meg, mint dolgozó), egyszerűen nem érzem azt, hogy ezeket a dolgozókat le KELL nézni. Nem is tudom, mit kellene lenézni. A cigizést? Azt nemcsak a gyári munkások űzik. Az alkoholivást? Aki részegen jött volna be a munkahelyre, az már repült is volna, szondázás során. A drogozást? Munkahelyen nem láttam senkit se drogozni. Zaklatás? Volt olyan munkatársam, aki nem kedvelte az ukrán embereket. Valaki szólhatott a műszakvezetőnek, etikai okok miatt ez a munkatárs repült, annak ellenére, hogy már több éve volt állandó tagja az adott területnek.

Egyes embereket lehet lenézni, ilyen-olyan tulajdonságuk miatt. Ez viszont nem hozza magával azt, hogy az adott csoport összes tagját le kell nézni.

Munkanélküliség. Ebben is volt részem. Akadt olyan helyzet, amikor én mondtam fel, de akadt olyan is, amikor engem rúgtak ki. Emellett, amikor végeztem az iskolai tanulmányaimmal, akkor is, munkanélküliként léptem be a munkaerőpiacra. 
Volt olyan időszakom, amikor "ingyenkajákon" éltem. Sorban álltam a népkonyhán és a napi kaja mentett meg attól, hogy éhes legyek. Akkoriban 2 szelet toastkenyeret (vagy 1 szelet?) engedélyeztem magamnak, 1 étkezés alkalmával. Még a wc-papírral is takarékoskodtam és amikor a női gond havonta megjött, abban a témában is igyekeztem spórolni: vettem a lehető legolcsóbbat, ami még megfelel. Nem mertem költeni toastkenyérre. Inkább olyan ételeket főztem magamnak, amire valaki azt mondta, hogy ő inkább éhezne, minthogy ilyenre vetemedjen. Ezeket az ételeket köretként ettem. (Tejbegríz helyett vízbegríz, mivel pirított grízt akartam csinálni, de túl sok vizet tettem hozzá, szóval így lett a köret, vízbegríz. Vagy ott volt az a kaja, ami csak lisztből, vízből és fűszerekből állt és kevés olajat öntöttem alá, sütés gyanánt. Rendszerint sósan készítettem el.)
Volt, mikor munkanélküliség után elkezdtem dolgozni és az első havi fizetés előtt mindössze 4 vagy 5 ezer forint volt a számlámon. Szerencsére az első havi fizetéstől csak egy hétvége választott el, de nagyon rosszul esett, hogy pénteken nem érkezett meg a fizetés. 

Takarítás. Jelenleg takarítóként dolgozok. Amikor még friss voltam a munkapiac világában, egy iskolába mentem el, interjúra. Elmondták, hogy takarítani kéne, szünetekben lenne padtörlés, de igencsak gyorsan. Akkoriban volt a covid-vész, hát meg voltak ijedve, fertőtleníteni kellett (volna) ezerrel. Amikor megtudták a családban, hogy bizony én takarítónak jelentkeztem, találkozhattam is a megvetéssel, vagy valami hasonlóval. Az illető szerint a diákok direkt összecsinálják a wc-t, hogy a takarítókkal még jobban kitoljanak. Nem voltam nagy takarító otthon, nem voltam rendmániás. Talán meg is hökkentek, hogy takarítónak jelentkeztem. 
...és most? Januárban kezdtem el állást keresni. Először még leginkább irodai munkákra adtam be a jelentkezésem, aztán egyre lejebb adtam a "színvonalat".  Március közepe óta takarítok egy intézményben. 
A lenézéssel és a "kasztrendszerrel" egy tavaszi esemény során találkoztam. Ezen a napon késtem, mert a tömegközlekedési eszköz egyszerűen nem akart menni. Túl sokat megállt egy-egy megállóban. Mire odaértem a munkahelyre, az ünnepség elkezdődött. Ünnepeltek. Ott volt az elegáns tömeg. Én meg odapofátlankodtam, mint takarító beosztású dolgozó. Mielőtt lett volna ez az ünnepség, azelőtti napok egyikén megtudtam, hogy az ünnepségen a takarítók nem szoktak elől lenni, el szoktak "bújni", jobban mondva, (ahogy fogalmaztak): "nem vagyunk szem előtt."
Én meg pontosan szem előtt voltam, hisz késtem és az ünnepség már kezdetét vette. Nem tartoztam az ünneplők kasztjába. Ez az ellentmondás rosszul esett lelkileg. Ott voltam, miközben nem lett volna szabad ott lennem. Én nem lehettem az ünneplők közt, én dolgozni jöttem és nekem pont, hogy rejtőzni kellett volna. 

Ahol jelenleg dolgozom takarítóként, ott is megismertem embereket. Egyik se olyan, akit le kellene nézni. Egyiket se nézem le azért, merthogy juj, padlót töröl, sepreget, miegymás. Szinte az összes munkatársnak megvan a maga története és mindegyiknek van valamije, ami miatt előtte meg lehet emelni azt a bizonyos kalapot. 

Minden bizonnyal engem is lenéz valaki.

Mert takarítóként dolgozom.
Mert beszédhibás vagyok. 
Mert nőnek születtem.
Mert gyárban dolgoztam, operátorként.
Mert nincs gyerekem. 
Mert nem iszok rendszeresen alkoholt. 
Mert nem bulizok. 
Mert introvertált vagyok. 
Mert önbizalomhiányos vagyok. 
Mert túlsúlyos vagyok. 
Mert metált/rockot hallgatok.