Január kilencedikén megjelent bejegyzésnek a folytatása következik. Öveket bekapcsolni, mert nem lesz túl vidám menet.

A pénz, meg a pénz, meg mindig a pénz

Amikor valaki elesik a rendszeres jövedelemtől, ami mondjuk minden hónap tizedikén érkezett a bankszámlájára, akkor a legelső kérdés az lesz számára, hogy hogyan tovább, hogyan fog havi rendszerességgel érkezni a pénz a számlájára? A megélhetésnek ugyanis ára van. (De nyilván tudja ezt mindenki.)
Van, aki saját ingatlanban lakik; van, aki még a lakhatásért cserébe fizetése egy részét odaadja.
Van, aki dohányzik és erről nem tud leszokni, esetleg nem is akar. Van, aki gyereket, esetleg gyerekeket nevel. Van, akinek "csak" kisállat van, de ugye róla is gondoskodni kell,  annak az állatnak is ennie kell. 
Így lesz a pénz mennyisége fontosabb annál, hogy mégis, mit kell végezni az adott munkakörben, ahova jelentkezik? Így válnak könnyedén utált napokká már a vasárnapok is, hiszen ha nem teszi be a lábát a munkahelyre, akkor könnyedén veszélybe sodorja a teli gyomor meglétét, meg a befizetett számlák jelenlétét. 
Így keseredhet meg valaki, hiszen napjainak egy részét olyan helyen tölti, ahol utál lenni... de hát a pénz kell, mert anélkül nagy eséllyel csak éhenhalás és hajléktalanlét létezik. 

Tartalék, mindenek előtt

Azt senki nem vitatja, hogy minél kevesebb a munkanélküliként töltött hónapok száma, annál jobb. Annál biztosabb az, hogy az illető nem kerül utcára és nem szenved hiányt a testi szükségleteiben. Viszont a gond az, hogy egyik napról a másikra jöhet az a mondat, hogy "munkaidő végén gyere be az irodába" és ott egy fehér lappal találja magát szemben a dolgozó: a munkájára nincs szükség, akár már másnaptól. 
Az már kevésbé érdekli a munkáltatót, hogy onnantól kezdve a kirúgott alkalmazott hogyan fizeti a számláit, hogyan tesz asztalra ételt. 
Annak érdekében, hogy az ember munka nélkül egy ideig kihúzza, tartalékot kell képeznie, pénzből. Tehát, ameddig dolgozik, addig nem szabad elkölteni fizetését abban a hónapban, amikor megkapta. 
Csak hát ez nem olyan egyszerű. Az árak emelkednek, ami eddig 169 ft-ba került mondjuk, ugyanezt most már 199 ft-ért lehet megvenni. Ami eddig 350 ft-ba fájt, amiatt most már laza 50 forinttal többet kell otthagyni a pénztárosnál. 
Könnyű mondani, hogy az ember a fizetése egy részét havonta tegye félre... mi a helyzet olyankor, ha annyit keres, hogy számára már az is kihívás, hogy mi legyen a következő fizetés előtti napokban a főétel, az ebéd? 

Lemondás a megoldás? 

Egy ideig le lehet mondani a dolgokról... egy ideig megél az ember étel nélkül. Folyadék nélkül talán 3 napot bír ki az emberi szervezet. 
De valóban az a megoldás, hogy az ember egyre több mindenről lemond, egyre több mindentől megválik és egyre lejebb teszi a színvonalat az életében?
Először csak elfelejti a húst (vagy húsmentesen étkezők esetében mondjuk a drágább élelmiszereket), elfordul a gyümölcsöktől roskadozó polcoktól, a felvágottakat lecseréli a lehető legolcsóbbra, végül már az is ünnepinek számít, ha nem csupasz kenyér vagy vajas kenyér van, hanem arra az egy szelet kenyérre jut egy karika felvágott is, az ételízesítő helyett. 
Egy ideig lehet folytatni a lemondásokat, a színvonal csökkentését, de egy idő után nincs tovább. Egy idő után az életet veszélyezteti a sok lemondás. Ennek elkerülése miatt vállalnak be inkább az emberek bármilyen munkát. Talán már jelentkezéskor tudják, hogy utálni fogják a munkahelyet, mint a *zart, de hát valahonnan össze kell kapargatni a vajas kenyérre valót.

Tanulj. Tanulj! TANULJ!!!!

Aki szót emel amiatt, hogy kevés a fizetése, vagy a dolgos két kezének használata nem kel el könnyedén a munkaerő piacon, könnyedén küldözgetik az iskolapadba. Nem talál munkát? Hát küldik vissza az iskolapadba, küldik főiskolára, egyetemre. Kevés a fizetés? Hát menjen tanulni, ne sírjon a szája! Kétkezi munkát végez és már az állómunka "áldásos" eredménye megérkezett, visszértágulás, lábfájdalom formájában? Hát tanulni kellett volna!
Azonban az adott személynek ezzel nem lesz jobb, nem válik helyzete könnyebbé. Az se biztos, hogy az a nagyra tartott tanulás olyan kifizetődő. Nem biztos, hogy az jár jól, aki valahány évet ül a főiskolán, majd tanulmányai végén megkapja a diplomát. Szerencse is létezik, meg ismerős általi munkahelyre való bejutás. Emellett az se mindegy, hogy valaki Budapesten lakik vagy Laskodon. Nem mindegy, hogy tanulhat-e tovább, vagy olyan helyzetbe kerül, ahol már a két kezére van szükség és irány a szalagmunka.

Végezetül

Tudom, ez a bejegyzés nem lett túl vidám. Sőt, talán majdnem kifolyik a monitorból a keserűség. Nem vagyok keserű. Az a keserű, hogy sok embernek csak az számít, hogy legyen pénze, mert egyszerűen nincs lehetősége arra, hogy olyan munkát végezzen, amit szeret is. Keringnek mondatok a köztudatban: tanulni kellett volna!; A fizikai munka az igazi munka.
Nem tudom, mi a megoldás. Én se vagyok tökéletes és nem is leszek. Nem vagyok politikus, nagy eséllyel nem is leszek. Azt is tudom, hogy a munkához való hozzáállásom sokak(?) számára egyenesen siralmas*. Pedig ugye az én létem is attól függ, hogy a bankszámlára mennyi pénz érkezik tizedike környékén.
Ez a bejegyzés ennyi lett volna, "találkozzunk" a következőnél! Addig is, legyen szép napotok! 

 * Mert nem tudok belenyugodni, hogy ha egy nap a 12 órás állómunkáról szól, meg nem is hajtom bele magam ezernyi túlórába.